|your arms around me|5.rész|
Beküldte: Fruzsina
Dátum: 2010. 07. 23., 19:25
Kategória: Folytatásos, Your arms around me
Szereplők: Sergio Ramos
5.rész
Mikor sikerült magamhoz térni bementem a szobámba és lefeküdtem aludni. Érzéseim szerint órák teltek el azóta, hogy bejöttem, de egyszerűen sehogy sem jött álom a szememre. Mindenhol csak Sergio vigyorgó arcát láttam magam előtt. De aztán végül még is sikerült elaludnom.
Másnap reggel a lányok keltettek fel. Mondván, hogy siessek reggelizni mert utána megyünk a városba szétnézni.
Miután ettem és indultam volna el a többiekkel Sergio hozzám csapódott és együtt kicsit leragadva a többiekhez képest folytattuk a városnéző körutunkat.
-Kik is lesznek a következő ellenfeleitek? –kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
-Chile…
-Chile ellen mindig nyertetek nem?
-De de ettől függetlenül te is tudod, hogy minden megtörténhet.
-Az igaz… -egyeztem bele és megálltam az egyik kávézó előtt.
Odabent pont a Wimbledont nézték páran. Ha jól láttam akkor Federer és Melzer játszottak egymással. Ismertem Rogert elég jól. Nagyon jóban voltunk. Ha lehet úgy fogalmaznom lány létemre Ő volt a példaképen. Fantasztikusan jól teniszezett. Annak ellenére, hogy Nadallal elég jóban voltunk Federer volt a kedvencem és ha egymás ellen játszottak mindig a svájcinak szurkoltam. Rafa ezt soha nem vetette a szememre, hiszen nagyon jól tudta, hogy amióta Roger felbukkant a teniszben én azóta rajongok érte.
-Bemenjünk? –állt le mellém Sergio és rám pillantott a szemesarkából
Egy pillanatra sikerült Őt kiverni a fejemből erre megint megszólal! Fantasztikus!
Felsóhajtva megingattam a fejem. Akármennyire is szerettem Federert képtelen lettem volna most Wimbledont nézni. Még mindig nagyon vágytam oda…
Sergio megvont a vállát és ismét elindultunk. Nem tudom mennyire idegesíthette, hogy ilyen iszonyúan lassú tempóban tudunk haladni a lábam miatt , de néha inkább előre szaladt majd visszajött hozzám. Szerintem még ebben az egy nap szünetében is kilométer hiányban szenvedett.
Mikor beültünk az egyik kávézóba és sikeresen leadtuk a rendelésünket megcsörrent a telefonom. Az edzőm volt Josh.
-Szia! –kaptam fel a telefonom egyből.
-Sia Stella, na hogy s mint? Milyen Afrika?
-Egész jó… De…
-Tudom, a Wimbledonban szívesen lennél most… -sóhajtott fel és láttam magam előtt ahogy megingatja a fejét.
-Pontosan…
-Na figyelj csak beszéltem az orvosoddal. A legutóbbi eredmények alapján egész jól áll a lábad. Dr. Ramirez szerint elkezdheted szépen lassan megterhelni. Tehát a mankókat ha gondolod már most le is teheted.
-Micsoda? –kérdeztem megdöbbenve és lepillantottam a lábamra, ami még mindig fájni szokott.
-Hát muszáj. Teljesen normális ha megterheled azokat egy kicsit. Gyorsabban fog gyógyulni hidd el. És a lényeg, hogy mihamarabb visszanyerd eredeti formád és indulhass a US Openen. Pontok miatt igen fontos, hogy indulni tudj. Mert ha azt a Grand Slamet is kihagyod esélyes, hogy 10 alá süllyedhetsz.
-Ne idegesíts ezzel –mordultam fel.
-Mindegy a lényeg , hogy kezd j el a mankóid nélkül járkálni. De ha fáj akkor természetesen használd.
-Okés, megfogom próbálni.
-Rendben. Na vigyázz magadra Rivadeneyra. Jó szórakozást.
-Köszi Josh, neked pedig jó pihenést.
-Köszi Kislány.
Miután letettem a telefonom még percekig a lábamat bámultam. Kizárt dolognak tartottam, hogy az a boka amelyik ennyire sajog a semmit tevéstől, képes lesz az egész súlyomat megtartani. De ha az orvos azt mondta, hogy a gyorsabb felépülésemet az , hogy megerőltetem a nem rég műtött bokám segíti muszáj volt kipróbálni. De erre már csak este került sor mikor visszamentünk a szállásunkra a városból. Miután összerámoltam a cuccaimat –hiszen másnap reggel indultunk is tovább Johannesburgból –úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni. A sétálás közben pedig alkalmat fogok arra keríteni, hogy kipróbáljam magam mankó nélkül.
-Hát te meg mit csinálsz? –hallottam meg egy hangot magam mögött miközben nekitámasztottam az egyik falnak a segédeszközeimet.
Megfordultam és Iker sétált el mellettem . Kicsit furcsán nézett rám ahogy ott szerencsétlenkedtem.
-Azt mondta Josh , hogy próbáljam meg egy kicsit megerőltetni a lábam. Mert ahhoz, hogy újra tudjak edzeni először így kell felerősítenem…
-Elégg bizonytalanul állsz ott! –jegyezte meg és kicsit közelebb jött.
Talán azért, hogy eltudjon kapni ha esetleg dőlnék.
-Hát amióta megműtöttek nem nagyon álltam a lábamon.
-Segítsek? –kérdezte aranyosan.
-Muszáj megpróbálnom egyedül.
-Hát akkor hajrá. –biccentett a fejével vigyorogva és összefonta a mellkasán a kezét.
Megpróbáltam kétszer is elindulni de nem mertem. Idegesített, hogy Iker bámul.
-Ti mit csináltok? –jelent meg mellettünk Sergio is kíváncsi arccal.
Na remek! Még Sergio is… Így aztán az életben nem indulok el.
-Gyakorolja a mankó nélküli járást. –választol helyettem Iker.
-És sikerül? –kérdezte Sergio rám pillantva.
-Még nem próbáltam.
-Akkor meg mire vársz? –vonta fel Iker a szemöldökét.
megint megpróbáltam elindulni de ismét csak egy helyben toporogtam.
-Így nem megy… -horkantam fel.
-Hogy így ? –kérdezte Iker.
-Úgy , hogy engem bámultok. Tudod milyen idegesítő?
-Na jól van én megyek. –nevetett fel –Ha zavarok nincs rám szükség. Majd viszont ha megy már akkor sétálj el felém.
-Oké. –morogtam a orrom alatt.
Iker sietve elszaladt. Még pár percig vártam hátha Sergio is lelép, de úgy tűnt, hogy nagyon lecövekelt oda mellém.
-Nekem is el kell szaladnom? –törte meg a csendet.
-Hát jobb lenne… -mondtam csendben.
Olyan hangerővel akartam mondani, hogy véletlenül se halja meg… de úgy tűnt Sergionak elég jó a füle.
-De én nem Iker vagyok…
Erre a mondatára akaratlanul is felröhögtem.
-Na milyen jó megállapításaid vannak.
-Ezért is maradok.
-Na de ha már maradsz gyere közelebb. Segíts!
Sergio azonnal ugrott és megfogta a felé kinyújtott kezemet. Igazából csak az lett volna a dolga, hogy fogja a kezem biztonság kedvéért hátha dőlök. De Ő biztosra akart menni a dolgában és az egyik kezét a derekamra csúsztatta.
Ahogy a tenyerét végig húta a hátamon egy pillanatra megtorpantam és kirázott a hideg.
Nem foglalkozhattam vele sokáig hiszen elkellett indulnom.
Az elején azt hittem, hogy egész jóm megy. Mentem Sergioval vagy 8-9 métert mikor a lábam feladta a szolgálatot. Amikor már elindítottam , hogy újra lépek éreztem, hogy nem lesz jó , így megelőzve azt, hogy kimenjen újra a bokám vagy valami ilyesmi inkább elkezdtem oldalra dőlni.
-Hé,hé,hé,hééé! –szólalt meg Sergio kicsit hangosabban miközben megtartott, hogy ne essek el. –Óvatosan stella.
-Ne haragudj.- mondtam egyből.
A dőlés közben , hogy próbáljam megtartani magam belekapaszkodtam Sergio két karjába, aki megfogta mind a két kezével a csípőm és úgy tartott meg.
-Ülj le ide… -nyomott le az egyik padra. –Ne járkálj többet elsőre ez is elég jó.
Hirtelen olyan méreg öntött el, hogy az eszméletlen. Annyira tehetetlennek éreztem magam mnt még soha máskor. Az , hogy képtelen voltam megállni a saját lábamon annyira feldühített, hogy azt kezdtem el érezni, hogy a könnyek égetik a szemem.
Egy kis ideig semmit nem szóltam csak ott ültem és próbáltam visszatartani a sírást.
-Egész jó volt… -mondta Sergio miközben leült mellém.
-Ne röhögtess… -csattantam fel –Borzalmas. Ez a boka soha nem fog helyre jönni.
A hangomból kicsengett a szomorúság és düh, amit Sergio egyből észre is vett. Rám pillantott és átkarolta a vállam és kicsit közelebb húzott magához.
-Csak idő kell neki. –próbált nyugtatni. –Hidd el, hogy rendbe jön , csak gyakorolni kell.
-Soha többet nem teniszezhetek ilyen lábbal. Visszakerülök oda ahol eddig is voltam.
Az arcomat eltemettem a kezembe , hogy ne vegye észre a könnyeimet.
-Stella –horkant fel és kicsit közelebb hajolt az arcomhoz.
legalábbis úgy éreztem.
-Hagyd ezt abba. Még fiatal vagy nagyon. a bokád rendbe jön te pedig ismét letarolhatsz mindenkit a pályáról…
-Ezt te sem gondolod komolyan… -motyogtam.
-Itt lennék még veled, ha nem gondolnám komolyan?
A kezével maga felé fordította a fejem és lehúzta a tenyeremet az arcomról. Sergio mélyen a szemembe nézett. Arra a pár másodpercre teljesen megfeledkeztem mindenről ami addig bántott. Csak Ő érdekelt.
-Sergio… -szólaltam meg egy kis hallgatás után és el szerettem volna fordulni felőle, de egyszerűen nem ment.
Teljesen megbénultam mikor az addig a hátamat átkaroló kezével kisimított egy tincset az arcomból. Nagyon jól tudtam, hogy mi fog következni… És annak ellenére, hogy nem kellett volna megtörténnie még sem mozdultam sehova, hanem vártam.
Sergio kicsit habozva de közelebb hajolt és megcsókolt. Közben a kezeimet szorongatta, én pedig úgy ültem ott akár egy szobor.
Pár másodperc elteltével, sikerült észhez kapnom és zinte felugrottam a helyemről.
-Most… most mennem kell! –közöltem fele ijedten.
Sergio is épp ugyanolyan zavarban volt mint én, de Ő semmit nem mondott. Elindultam a házunk felé. Amennyire gyorsan csak tudtam mentem, és nem érdekelt, hogy annyira fáj a lábam. Vissza sem néztem, hogy vajon Sergio mit csinálhat, csak berohantam a házba és magamra csaptam az ajtót…
Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténik.