Mundo de Ensueño *69. rész*
Beküldte: Barbii
Dátum: 2012. 02. 17., 14:28
Kategória: Folytatásos, Mundo de Ensueño
Szereplők: Sergio Ramos
Az emeleti mosdóba beléptem egy percre, megigazítani a sminkemet meg a hajamat. Teljesen szétjöttek már a loknik. Kiléptem az ajtón, majd elindultam. Le az udvarra. Láttam, azokat az embereket ott lent, de nem, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy itt vannak.
A gondolataimba merülve sétáltam le az emeleti lépcsőn.
- Hát itt vagy végre, már mindenhol téged kerestünk –hatalmas meglepetésemre a spanyolországi barátnőim voltak azok, Raquel, Rosy és Elisa. Hónapok óta semmit nem hallottam felőlük.
- Nocsak, nocsak. Titeket is lehet látni? – léptem oda hozzájuk.
- Nagyon sajnálom, drágám, hogy nem találkoztunk mostanában, de ha tudnád, hogy mennyi helyen jártunk. Alig voltunk itthon – próbálta kimenteni magukat Elisa.
- Azért ma már egy e-mailt még a Holdról is el lehet küldeni. Most már mindegy –zártam rövidre a témát- hogy vagytok?
- Nagyszerűen. Most egy jó darabig nem megyünk sehova, tehát tudunk találkozni.
- Szofi azért egy kicsit jobban is lelkesedhetnél. Hisz ez a te bulid – Rosy is észrevette, hogy nem tudok annyira örülni ennek az egésznek mint kellene.
- Lelkes vagyok én –mosolyogtam- nem látszik? – próbáltam kicsit felrázni a hangulatomat.
- Hááát… nem nagyon.
- Raqu! Hallottam mi történt Cristianoval. Sajnálom.
- Én annyira nem.
- Hogy hogy? – lepődtem meg a reakcióján.
- Mármint azt, hogy vége lett nem sajnálom. Inkább csak Crist, kiéltem rajta minden feszültségem ami az elmúlt hónapokban felgyülemlett. Azt csodálom, hogy ilyen sokáig kibírta mellettem –nevetett saját magán.
- Itt van ő is és az új… – nem tudtam mit mondjak Irinára.
- Az új barátnője. Irina. Tudom, találkoztam velük.
Visszakaptuk a régi Raquel-t. Sokszor megbotránkozva néztem, azt a hisztérikus agyatlan libát aki Roni mellett volt. Nem értettem, hogy mi üthetett belé.
- Ne haragudjatok lányok de nekem most ki kell mennem. Van itt néhány olyan ember akiket muszáj üdvözölnöm.
- Persze, menj csak! –mondták, szinte egyszerre.
Nem halogathatom tovább. Ki kell mennem, oda kell mennem hozzájuk. Hisz ők a szüleim. Nem kifejezetten az ő jelenlétük az ami félelemmel és feszültséggel tölt el, sokkal inkább az, hogy itt vannak. Itt Sergio házában. Sergio invitálásában. Az én tudtom nélkül. Sergio szüleivel beszélgetve. Dina tolmácsolásában.
Magamban, valamikor a nyárra terveztem azt, hogy bemutatom Sergiot a szüleimnek. De nem akartam őket idehozni, azt meg, hogy Ramos szülei is itt legyenek meg végképp nem akartam. Most mindez megtörtént. Sosem erősködött azon, hogy megismerje a szüleimet, persze beszéltünk róla, hogy ha úgy alakul, hogy haza megyek és tud eljön velem, vagy ha a szüleim jönnek Madridba találkoznak. De ilyen önkéntes akcióról nem volt szó. Dina közreműködése is rettenetesen feldühít. Tehát Sergio a „sevillai reklámfilm forgatás” alatt Magyarországon volt. Az otthonomban, a hazámban. Amit először én szerettem volna neki megmutatni. Mivel nálunk senki nem beszél spanyolul, Sergio meg magyarul, ezért az összekötő kapocs Dina. Gondolom mindenről tudott, végig. Nem is az zavar, hogy segített Ramosnak –mert ezt fordított esetben én is megtettem volna- hanem az, hogy minden bajom, fájdalmam, megérzésem neki mondtam el, benne pedig nem volt annyi jó indulat, hogy Sergiora rápirítson egy kicsit. És ha ez még mind nem lenne elég, Sergio bájos kis családjával is kell találkoznom. Félre értés ne essék, az Apukáját és Renééket nagyon kedveltem. Mirijammal egyszer találkoztam csak eddig de ő is nagyon aranyos volt. Még az anyukájukkal való viszonyom is rendeződni látszott Sergio születésnapi vacsoráján. Egész jól elbeszélgettem vele. Nem ez a baj. Nem ők a baj. Sok apró dolog ami külön-külön boldogsággal töltene el, aminek örülnék. Most így együtt csak egy nagy katyvaszt érzek magamban, nem tudom mit hova tegyek. Nem tudom már kitől mire számítsak. Milyen meglepetés érhet még ma? Anyáék bejelentik, hogy Madridba költöznek? Dina közli, hogy terhes? Mi jöhet még?
- Micsoda kellemes meglepetés – szólaltam meg, ahogy odaértem a medence partján nevetgélő társasághoz.
- Szooofi –ölelt meg Bianca- végre, hogy itt vagy. Már alig vártam, hogy találkozzunk.
- Ti mit kerestek itt? –kérdeztem tőlük, miközben anyát és apát is megöleltem.
- Nem is örülsz nekünk? –kérdezte anya döbbenten.
- Dehogynem –mosolyogtam rájuk. Magának a ténynek, hogy találkozhatunk majdnem félév után tényleg nagyon örültem.
- Sergio eljött, és meghívott minket. Nagyon kedves fiú –aputól ilyet hallani csodaszámba ment.
- Ilyen jóban vagytok? –kérdeztem kicsit gúnyosan.
- Nagyon rendes srác –anya azzal a minden anyuka által használt nyugtatós hangsúllyal kezdett el beszélni- eljött hozzánk, csak azért, hogy elhívjon minket ide.
- Szobrot ne emeltessek neki?
- Ne gúnyolódj kislányom! –anyát ahogy látom, egy perc alatt levette a lábáról. De, hogy aput is. Felfoghatatlan.
- Inkább hálásnak kellene lenned, hogy meghívta őket –szólt a beszélgetésbe Dina. El is feledkeztem róla, hogy ő is itt van. Na meg persze a Ramos család.
- Oohohoho, miután a barátnőm háta mögött szervezkedek, csak nem szólnék bele –mosolyogtam rá fülig érő szájjal .- majd ezt még később megbeszéljük, négyszemközt –váltottam komoly arcra és szúrós tekintetre.
Sergio családja mosolyogva figyelte a családommal folytatott beszélgetésemet. Egy kukkot sem értettek belőle, szerencsére.
- Sziasztok –fordultam feléjük. Majd mindegyikőjüket megöleltem.
- Minden rendben van? – René aggódó tekintetéből arra következtettem, hogy ő tud a pár órával ezelőtt lezajlott beszélgetésünkről, Sergioval.
- Persze, minden a legnagyobb rendben –mondtam.
- Háát miért is ne lenne? –nevetett fel az apukája- itt vagyunk mindannyian, jól érezzük magunkat, nemde?
Furcsán éreztem magam, az én szüleimmel magyarul beszélek, aztán velük meg spanyolul és egyikük sem érti mit mond a másik.
- Mit szóltok hozzájuk? –kérdeztem anyuékhoz fordulva.
- Kedves embereknek tűnnek. Dina segített nekünk a társalgásban.
- És mikor jöttetek? Hol laktok? És meddig maradtok? –dőlt belőlem a kérdés.
- Tegnap este jöttünk, Sergio bérelt nekünk egy lakást, ott lakunk, nem akarta, hogy hotelbe menjünk és még 3 napot maradunk.
Nagyot sóhajtottam miközben megráztam a fejemet. Sergio egy hónapja a hátam mögött szervezkedett és én ebből semmit nem vettem észre. Egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy egy ilyen estét szervez.
- Rendesnek tűnnek a szüleid –Paqui kapcsolódott be a beszélgetésbe- és a nővéred, nagyon szép lány.
- Ők is bírnak titeket –mondtam magyarul, anyuék felé fordulva. Nem volt könnyű így beszélgetésbe kezdeni, hogy egyszer erre egyszer arra kellett beszélnem – de ez a két nyelven kommunikálás nem a legjobb megoldás.
Próbáltam bevonni mindkét családot a beszélgetésbe, vagyis inkább ők beszélgettek én meg tolmácsoltam. 9 ember között közvetíteni nem egy egyszerű dolog…
Beszélgetés közben arra lettem figyelmes, hogy Dina nagyon vigyorog felém, azt hittem, hogy valami rosszul fordítok, vagy hasonlók. De a következő pillanatban már éreztem, hogy Sergio átölel hátulról, halálra ijedtem, egyáltalán nem számítottam rá, annyira el voltam merülve a tolmácsolásba.
- Jó estét sziasztok! –mosolygott körbe. Apuval kezet fogott, anyát és Biancát pedig megölelte, majd a saját családját is körbe csókolta. Kicsit nehezemre esett feldolgozni ezt a jelenetsort. Én szerettem volna bemutatni őket egymásnak, tudom nem nagy dolog „Család Ő itt Sergio, Sergio Ők itt a családom” , de ezt akkor is én akartam. Sergio visszaállt mellém, majd az egyik kezét a derekamra csúsztatta. Úgy éreztem fülig elvörösödtem, úgy mosolyogtak rám mint a nagymamám a régi fényképekre. Mindenki. Fülig érő szájjal az arcomba bámulva, anya még talán könnyezett is.
- Mi van? –kérdeztem, kínomban nevetve.
- Semmi, csak még nem láttunk titeket együtt –Bianca fülig érő mosollyal válaszolt.
- Nem vagyunk nagy szám. Semmi extra nincs rajtunk –nem értettem, hogy miért megyünk ennyire csodaszámba.
Sergioval szerettem volna beszélni, most jól jött volna, ha van valami titkos nyelvünk amit mi találtunk ki, amit csak mi értünk. De sajnos ez kimaradt az életünkből. Nem akartam félre hívni, az olyan izé dolog lett volna. A családjainkat nem akartam egyedül hagyni, Sergio családjánál nem lenne gond, ebben biztos vagyok, de az én szüleim nem beszélték egyik itt jelenlévő ember nyelvét sem. Így a beszélgetés, későbbre marad…