Mundo de Ensueño *65. rész*
Beküldte: Barbii
Dátum: 2012. 01. 01., 19:33
Kategória: Folytatásos, Mundo de Ensueño
Szereplők: Sergio Ramos
A hatalmas bejárati üvegajtót dühösen kilöktem, de hirtelen fotósok hada lépett elém. Te jó ég, ezek hogy kerültek ide? Ennyi paparazzival még egyszer sem találkoztam. Kicsit bepánikoltam. Szerencsére Sergio mellettem termett és átkarolt, majd gyorsléptekkel elindultunk a kocsija felé. A lehető legrosszabbkor jöttek, ezek biztosan megérzik ezt, mint a dögevők a vérszagot.
- Jól vagy? -kérdezte Ramos ahogy kihajtottunk a parkolóból.
-Köszi, túlélem!! – mondtam idegesen. Annyira felidegesítettem magam, hogy az sem tűnt fel, hogy már rég elhagytuk az étterem parkolóját, és a sok fotós már sehol sincs. Idegesen a kesztyűtartó falába boxoltam- áááúúú – ez fájt, de legalább kicsit levezetem a feszültséget.
- Mit csinálsz? – nézett rám Sergio ijedten.
- Semmit… fintorogtam rá.
- Szofi nyugodj meg, ezek csak fotósok, ne törődj velük mindig ezt csinálják, igazán nem érdemes velük fog…..
- BLABLABLA….- kezdtem el hangosan kiabálni. Ezzel a nyugtatós dumával pont az ellenkezőjét éri el. Sergio nem tudta kezelni sosem, ha feszült voltam, rendszerint csak jobban felhúzott. Kicsit meglepődött a reakciómon, azonnal elhallgatott és inkább benyomta a rádiót. Okos ötlet. Éppen az új kedvencem Rihannatól a Watch ’n Learn szólt még pár másodpercig. A következő szám még szinte fel sem csendült, Sergio már nyomta is volna tovább egy másik állomásra. Az egyik kedvenc zeném volt az, már az első tizedmásodpercben felismertem. Imádtam ezt a zenét, az egyik legszebb szám volt Alex Ubagotól és Amaia Monterotól a Sin miedo a nada(http://www.youtube.com/watch?v=LM886tF3z1E hallgasd!!) amit valaha is hallottam. Akármikor megszólalt testem –lelkem beleremegett. Nem tudom mitől volt ennyire nagy hatással rám, de hatalmas erőt adott mindig. Mindig… kivéve most, a sírás fojtogatott ahogy hallgattam.. Sergio tudta jól mennyire szeretem ezt a számot. A keze a következő állomásra léptető gomb felé nyúlt, közben a reakcióm figyelte.
- Meg ne próbáld! -ráztam a fejem, majd a hangerő gombot tövig nyomtam.
Az ülést hátra hajtottam, a magas sarkúimat lerúgtam,és amennyire az öv engedte megpróbáltam magzat pózba tekeredni…
Nem tudom hova megyünk, biztosan nem a beígért Realos rendezvényre, egyre kíjebb tartunk a városból. Felidéztem magamban az eddig történteket… és nem tetszettek az elmúlt óra emlékei.
A szám már rég véget ért, helyette valami club zene üvöltött. Zavart. Minden zavart. A zene, a lámpák fényei, Sergio jelenléte. De a legjobban a saját gondolataim idegesítettek. Jobb lett volna, ha az étteremben még ácsorgunk egy darabig, biztosan kitaláltam volna valamit…
Kiértünk a városból, már az utópályán jártunk. Sergio az első pihenőnél félre állt.
- Na most mi van? már csak 2 óra 15 perced van.
- Ne aggódj!
- Egy percig sem, csak gondoltam jelzem, hogy az időd vészesen fogy.
- Gondolom arra már rájöttél, hogy nem a jótékonysági estre megyünk?!
- Tudsz valami újat is mondani? –reagáltam kicsit dühösen.
- Talán igen… -mosolygott rám, reménykedően. Majd megfordultunk és elindultunk vissza a város felé.
- most mi értelme volt eddig eljönni, ha visszamegyünk?
- Azért, hogy lenyugodj egy kicsit, és még amúgy is rengeteg az időnk mielőtt…. –elhallgatott.
- Mielőtt?
- Hamarosan megtudod…
- Hogy én ezt már mennyire unom! –sóhajtottam fel, nem volt kedvem már vitatkozni. Igazából semmihez nem volt már kedvem. Én szakítani próbálok…próbáltam, erre még mindig nem haladtunk előrébb egy lépéssel sem. Minden szavam falba ütközött, mintha meg sem hallaná. Jobb lett volna, ha kiabál és elhord mindennek, vagy könyörög, vagy bármi. De ez a „ 3 órát kérek, és ígérem utána mindent megtudsz” duma… ennek semmi értelme és csak még jobban kiakaszt.
Lövésem sincs hova megyünk. Lehet, hogy csak álmodom?
Már a belvárosban jártunk mikor Ramos először megszólalt a visszaindulásunk óta.
- Hallgass végig kérlek! –nem most már biztos vagyok benne, hogy nem álmodom.
- Rendben –mondtam halkan, és egész nyugodtan, most a kétségbe esettség volt az ami kezdett rajtam eluralkodni.
- Tudom, hogy nem érted ezt az egészet –haah végre, hogy észre vetted, kommentáltam magamban- és sajnálom, hogy ideáig jutottunk. Nem vettem észre, hogy így megváltozott volna a viselkedésem. Annyira koncentráltam valamire, hogy közben teljesen kifordultam magamból…
- Valamire! De mire? Nem tudom, te lehet viccesnek tartod, vagy én nem is tudom minek… de én ezt már annyira unom. Mi ez a gyerekes viselkedés és titkolózás? Nekem ebből elegem van.
- Ha holnap reggel is szakítani akarsz, minden szó nélkül belemegyek, ígérem. –őszintének tűnt. Hetek óta ez a mondata tűnt a legőszintébbnek.
Nem reagáltam rá inkább semmit. Nincs értelmes hozzáfűzni valóm már. Inkább visszaállítottam az ülést az eredeti helyzetébe, megigazgattam a ruhámat és a cipőmet.. az ablakot pedig leengedtem, kell a friss esti levegő mert teljesen kimelegedtem a dühöngésbe.
Sergio..vagyis a mi lakásunk felé tartottunk. Ebben az egyben biztos voltam, hogy mi értelme volt ennek a másfél órás kocsikázásnak nem értem, de ez most a legnagyobb problémám.
Bekanyarodtunk a sportoló negyedbe…én csak így hívtam, kb. az összes madridi sportoló itt lakott. Sergio csapattársainak a nagy része, kosarasok, kézisek stb.… Külön kis paloták, kacsalábon forgó kastélyok voltak erre. Külön biztonsági rendszerük is volt, nagyon speckó. Bár mondjuk első alkalommal mikor Sergiohoz jöttem nem éreztem ilyen hasznosnak. Ugyanis csak azt engedik be akinek a rendszáma, valamit a neve le van adva a biztonsági szolgálatnál. Persze Sergio ezt elfelejtette, így nem engedtek be, rá pedig még másfél órát kellett várnom mire edzésről vissza ért. Feledhetetlen unalmas másfél óra volt.
A nagy nosztalgiázásból arra eszméltem, hogy bekanyarodtunk az utcánkba… az út egyik oldalán csak 3 ház állt, a másikon pedig az előző utcabeli lakások hátsókertjei, medencéi, fedett minipályái voltak, minden ami egy ilyen luxus csilli-villi kecóhoz tartozik.
Sergioé egy amerikai kosaras srác és egy kézis szupersztáré között állt.
Alig hittem a szememnek…Mint egy kocsi kiállításon annyi autó állt, jobbra is ballra is. Mindenütt kocsik voltak, Porschék, Audik, terepjárók, és Cristiano mutatós kis fekete Ferrarija is szemet szúrt rögtön.
- Huuuh, hát itt meg mi van? –tört ki belőlem a meglepettség- autó-kiállítás?
- Nem egészen… -Sergio a parkoló kocsik között szlalomozva haladt előre- na figyelj. Először is ne kezdj el hisztizni.
- Ééééén?? Hisztiiiznii???
- Igen, pont erről beszélek. Légyszíveees!
- Nem hisztizek. Nem szoktam hisztizni. Már maga a feltételezés is sértő.
- Háát jóó –nevetett Sergio.- szóval, akkor most kiugrasz itt szépen a bejáratnál. Én meg keresek egy helyet ahol le tudok parkolni.
- Kiugrok? Itt? Egyedül? És mit csinálok? Álljunk csak meg egy percre! Arról volt szó, hogy kapsz 3 órát, hogy elmagyarázz MINDENT. Ehelyett hazajövünk, és egy ilyen…. Mi is ez itt pontosan??
- Igen, egyedül. És nem kell aggódni nem leszel egyedül.. tudni fogod, hogy mit kell tenned.
- Hát kössz… – közben kiszálltam és rácsaptam az ajtót.
- Szofi! –Sergio lehúzta az ablakot- minden kérdésre megkapod a válaszod, ha itt most bemész. Ne félj kérdezni. – értetlen pillantásokat vetettem Sergiora- bárkitől.
Ne félj kérdezni….hát kössz baszki. Félni nem félek? Mitől félnék? Ki lesz itt, hogy féljek? A pápa? Vagy a dalai láma? Nem vagyok az a félős típus… -magamban mérgelődve indultam előre. Mert Sergio a szomszéd előtt tett ki. Hát szép mondhatom. Ő meg lelépett. Ha nem lennék ennyire kíváncsi, hogy mi ez az egész, akkor már rég sarkon fordultam volna… az a fránya kíváncsiság..