Mundo de Ensueño *64. rész*
Beküldte: Barbii
Dátum: 2011. 11. 04., 02:42
Kategória: Folytatásos, Mundo de Ensueño
Szereplők: Sergio Ramos
A lakóparkhoz amiben Dina lakott, külön őrzött parkoló volt, Sergio is itt parkolt. Meglepődtem, hogy nem a mindennapokban használt „Realos” kocsijával jött, hanem a terepjárójával. Nem igazán használta, csak ha sok cuccal ment messzebbre, például a szüleihez. Plusz nem egy realos rendezvényre megyünk? Illene azzal a kocsival érkezni amit ők adnak –morfondíroztam magamban.
Sergio nagyon jól nézett ki, a haja végre megnőtt már és össze lehetett kötni. Egy fekete öltöny volt rajt, egy sötétkék inggel a mellkasáig kigombolva. Féltem, hogy bármelyik pillantásától elgyengülök. Indulás után meg akarta fogni a kezem, de ahogy megérintett azonnal elhúzódtam, majd összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Rettentően vonzódtam hozzá, féltem, hogy akár bármelyik pillanatban leteperhetem, de csak a testiség és a szex nem lehet egy kapcsolat alapja.
Már –egyáltalán nem meglepő módon- megint síri csend volt egész úton a kocsiban. Durván 10 perc autókázás után meg is érkeztünk az étterembe. Nem ismertem a helyet, és nem is nagyon izgatott hova visz, egy csendes sarok és egy Mojito volt minden vágyam. Tőlem akár egy kocsmába is mehettünk volna, ha az előbbi két dologgal rendelkezik. Sergio valószínűleg már foglaltatott asztalt, mert ahogy beléptünk a főpincér egyből vezetett is minket az emeletre, egy kis asztalhoz. Az egész emeleten senki nem volt.
Nagyszerű! –gondoltam, most már csak egy Mojito kell,és, hogy mindenféle elgyengülés nélkül a tudtára tudjam adni, hogy mit szeretnék.
Talán még soha életemben nem voltam ilyen nehéz helyzetben. A bennem lévő két világgal kellett megküzdenem. Ész kontra szív.
- Mit eszünk? –kérdezte Sergio ahogy leültünk.
- Én nem vagyok éhes. Koktéljaik vannak? –kérdeztem a pincérhez fordulva.
- Természetesen.
- Akkor egy Mojitot kérnék.
- Én meg egy ásványvizet. –tette hozzá Sergio, majd a pincér kicsit csalódottan elment.
- El sem hiszem, hogy végre velem vagy -Sergio az asztalon pihenő kezem után nyúlt. Reflexszerűen elhúztam mindkét kezemet- valami baj van? –nézett rám értetlenül.
- Nos tulajdonképpen igen. –kezdtem bele lassan- nem véletlenül jöttem el tőled egy hete.
- Mi történt? Mi a baj?
- Tényleg nem érzed?
- Nem, nem tudom mire gondolsz –a meglepettség tükröződött az arcán.
Keserűség öntött el, ő ebből az egészből tényleg semmit nem vesz észre?
- Nem érzed, hogy az elmúlt egy hónapban megváltoztak a dolgok? És, hogy nekem ez így már nem megy.
- Tessék? –hördült fel Sergio, a szemei felém dülledtek, és értetlenül pislogott rám.
Közben megérkezett az italom jó nagyokat kortyoltam bele, nem az a szokásos kis kubai enyhe ital volt amit Havannában ittam egyszer régen, ezen töményen éreztem a fehér rum ízét.
- Titokzatos telefonok, hirtelen elrohanások, eltűnsz félnapokra. Ideges vagy, flegma, és bunkó. Ha kérdezem mi a baj, egy undok „semmi”-vel lerendezed. Nem kérem, hogy mond el mindig, hogy merre vagy, kivel és mit csinálsz. De Te egyenesen titkolózol, és ahogy Te elvárod és mindig is elvártad, hogy mondjak el neked mindent, azt hittem ez visszafelé is működik.
- Sajnálom, hogyha így viselkedtem, nem vettem észre.
- Ennyi?
- Mit vársz még? Bocsánatot kértem.
Nevetnem kellet. Ez most komoly? Komolyan ennyivel elintézi?
- Tudod, ha valakinek rossz napja van és ingerült az előfordul. De hogy ez egy hónapig tartson, és érdekes mód csak velem, ez furcsa.
- Figyelj rám – közben egyre közelebb hajolt hozzám- tényleg sajnálom, és ha legközelebb is ilyen lennék szólj rám.
- Sergio eddig is szóltam, nem egyszer próbáltam megtudni mi bajod van, de folyton leráztál!
- De nem lesz több ilyen ígérem.
- Az biztos!
- Hogy érted ezt? – azt hiszem miközben feltette a kérdést már tudta a válaszomat.
- Úgy, hogy én ezt így nem akarom tovább folytatni.
- Már nem szeretsz. – jelentette ki.
- Ez nem szerelem kérdése. Ugyanúgy szeretlek mint eddig, de ez így egyszerűen nem megy, mintha meg sem hallottál volna mostanában. Annyira más voltál, sokkal másabb mint azaz ember akit megismertem és megszerettem.
- És akkor mi van… ha….ha megtudom magyarázni….a dolgokat? Mindent!
- Hallgatlak!
- Tudom, hogy meg fogod érteni. Biztos vagyok benne –mosolygott maga elé. Majd rám nézett, de egy szót sem szólt.
- Még ma elkezded? –kérdeztem kicsit ingerülten.
- Igen, még ma –de aztán megint teljesen csendben maradt.
- Sergio, lehet velem van a baj, de én még mindig nem hallom, hogy mondanád?!
- Figyelj, ígérem neked, hogy a ma este folyamán minden egyes kérdésedre megkapod a választ. Az összesre. De még nem most, kicsit később.
- És ha akkor már nem érdekelnek?
- Dehogyis nem! –kacsintott rám. Azt hiszem nem olyan komolysággal kezelte a dolgokat mint én, és ez rettenetesen felbosszantott.
- Nekem ebből elegem van! –felálltam az asztaltól és a lépcső felé indultam.
- Most hova mész?
- Szerinted? El! Először is hazamegyek a kocsimért, aztán hozzád a cuccaimért, majd valahol a sárga földig leiszom magam. Remélem Te legalább kielégítő választ kaptál!
- De hát ittál! Nem vezethetsz így!
- Tényleg ez a legnagyobb problémád?
Elindultam le a lépcsőn, de az első fordulóban meg kellett állnom mert a cipőm pántja lecsúszott. Persze Ramos egy fél pillanaton belül ott termett, csak annyit éreztem, hogy erőteljesen belém karol. A következő pillanatban pedig már a falnak támaszkodva álltunk, a karom még mindig szorította, a szemei szinte szikrát szórtak, nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt; talán fél, hogy elveszít? vagy csak felidegesítettem a viselkedésemmel? vagy mi miatt? –mindez a másodperc töredéke alatt játszódott le bennem.
- Idefigyelj! Nem hagyom, hogy csak így elmenj! 3 órát kérek, nem többet!
- És ha azt mondom, hogy már nem érdekel?
- Bánni fogod. Örök életedben bánni fogod.
- Nem túl nagy szavak ezek? –nevettem az arcába akaratlanul.
- Majd meglátjuk.
- Engedj el! –próbáltam szabadulni a szorításóból de, nem tudtam. Az egyik kezével a karomat szorította, a másikat pedig amilyen szorosan tudta a derekam köré fonta.
- Nem engedlek, míg azt nem mondod, hogy most velem jössz!
Nem akartam engedni a saját akaratomból sem, de csak elenged ha látja rajtam, hogy nem bólintok rá. Hosszú percekig csak álltunk, egyikünk sem szólt egy szót sem, hol őt, hol pedig a lépcsőt bámultam, ő viszont egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Most mit csináljak? Úgy érzem ez matt helyzet, vagy rábólintok vagy itt állunk még egy jó darabig. Nem akartam engedni, egyszerűen nem, nem és nem!
Egyre közelebb hajolt hozzám, szinte már összeért a szánk. Az illata teljesen elgyengített, ezt akartam elkerülni. Egyre hátrébb húztam a fejemet, de sajnos falnak ütköztem, innen már nincs hátrébb.
-Szofi nem légy ennyire makacs kérlek – súgta a fülembe –hidd el nem fogod megbánni. De ha ezek után is úgy döntesz, hogy menni akarsz…. –nagyot sóhajtott- én elengedlek.
Az ajkai az enyémet súrolták, a lábaim megremegtek, a szívem egyre hevesebben vert, nem bírtam tovább. Tudta, hogyan törhet meg. Elfordítottam a fejem, hogy az ajkai ne érintsenek.
- Rendben legyen –mondtam halkan. És abban a pillanatban levegőt is kaptam, végre elengedett a szorításból, megigazítottam a ruhámat és elindultam lefelé.
Gyors léptekkel indultam a kijárat felé, éppen csak odabólintottam a felénk igyekvő főpincérnek.
A hatalmas bejárati üvegajtót dühösen kilöktem, de hirtelen fotósok hada lépett elém. Te jó ég, ezek hogy kerültek ide? Ennyi paparazzoval még egyszer sem találkoztam. Kicsit bepánikoltam. Szerencsére Sergio mellettem termett és átkarolt, majd gyorsléptekkel elindultunk a kocsija felé. A lehető legrosszabbkor jöttek, ezek biztosan megérzik ezt, mint a dögevők a vérszagot.
- Jól vagy? -kérdezte Ramos ahogy kihajtottunk a parkolóból.
-Köszi, túlélem….